Mint rónán felhok, tovaszállt sok évem, 
És többé soha nem térnek meg újra, 
Nem andalgok el immár, mint a múltba, 
Os babonákon, dojnákon, meséken, 

Miktol a gyermek felderült kigyúlva, 
Megértve mind, nem értvén bár egészen, 
Lám, árnyaid ma már hiába nézem, 
Ó, titkok órája, ó, naplehullta. 

Lopjak egy hangot elmúlt életembol, 
Hogy te, ó lélek, ismét belereszkess? 
A lírámon, jaj, hallgatnak a húrok, 

Holt fény az ifjúság, már nem dereng föl, 
S néma a múltak szája, az a kedves, 
No az ido mögöttem… s én - kihúnyok.